2016. június 28.

Bán Zsófia: Turul és dínó

Bán Zsófia esszéi nálam mindig odafigyelős kategóriák. Mint ahogy ez a könyve is, ahol a tőle megszokott (elvárt) színvonalon jár körül egy egy filmet, könyvet, képet vagy éppen társadalmi eseményt, folyamatot.
Szeretem a látásmódját, a kritikus, de nem szélsőséges szemléletét , a közérthető fogalmazását és a jó humorral interpretált tágabb világ és szűkebb valóságlátását.
Ez a kötet főleg a műfajteremtő tüntetéskritikáival hívta fel magára a figyelmemet, amiből egy kis ízelítőt adott egy könyvbemutatón a szerzői felolvasás alkalmával. Ott rögtön el is dőlt, hogy ez a kötet itt és most fontos, mert a viselt közelmúltból a mába cipelt formált, deformált hatásokat hordozva, megfigyelt és lejegyzett maradandó írásokat tartalmaz, ergo hazaviszem.

Hazahoztam, elolvastam, mind megettem, (jól)lakok vele.



Íme a címadó esszéből egy részlet:
Jó néhány éve egy gyerekpszichológus barátom mesélte: egyszer csak arra lett figyelmes, hogy szinte minden tinédzserkorú páciense ugyanarra a filmre, ugyanannak a filmnek az alakjaira, szereplőire hivatkozik, amikor az álmaihoz, a vágyaihoz, a belső világához vagy egyszerűen az énképéhez keres hasonlatokat, képeket. S mivel addig még nem látta e filmet, úgy döntött, nem tehet mást, elmegy és megnézi, hogy jobban megértse fiatal pácienseit, s közelebb kerüljön hozzájuk. Ez a film a Csillagok háborúja volt, s a bemutatása óta talán csak a Mátrixnak volt megközelítően ekkora hatása erre a korosztályra (az eggyel fiatalabbra pedig a Harry Potter-jelenség irodalmi és filmes változatának). S talán nem nehéz belátni, mi is volt az, ami ezekben a filmekben akkora erővel tudott hatni: a mítosz, egy erős mitikus világ, amely közösségi élménynyé, alternatív világgá s alternatív kultúrává tudott válni.
Ez a nem múló igény az, amit Hollywood már nagyon korán felismert, s többnyire ennek kielégítése vezeti a mai napig, amikor egy-egy szuperprodukciót készítenek elő. Pedig nem biztos, hogy mindnyájan olvasták Nietzsche A tragédia születése című opuszát, amelyben a szerző a mítoszkeresésről mint a modernizmus hiánybetegségéről ír:
Mi másra is vall a kielégületlen modern kultúra csillapíthatatlan történelmi szükséglete, mire, hogy számlálhatatlanul szedegeti össze, gyűjti maga köré a más kultúrákat, mire az önemésztő ismeretszomj, ugyan mire is, ha nem arra, hogy elhagyta őt a mítosz, hogy elvesztette mitikus hazáját, a mitikus anyaföldet? (Friedrich Nietzsche, A tragédia születése, ford. Kertész Imre, Budapest, Európa, 1986,) 
Szavai a kortárs kultúrára nézve talán érvényesebbek, mint valaha. Ha e mítoszok a kortárs kultúrának lokálisan nem állnak rendelkezésére, akkor az immár lokálissá vált globális mítoszokból merít. Ha nincsenek hazai „sárkányok”, akkor helyettük a globális „dinoszauruszok” fogják a kollektív képzeletet fogva tartani. Ám ha mégis akadnak hazaiak, akkor bizonyos történelmi konstellációkban – lásd például a rendszerváltással felszínre törő nemzeti identitás kérdését, és ennek gátlástalan politikai manipulálását – nagyobb hatást tudnak kifejteni a kollektív képzeletre, mint a globálisak. A kérdés csak az, hogy ki tematizálja a „sárkányokat”.

2016. június 22.

Maradok tisztelettel: W.S.

"Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
"


W.S.

1913. június 22. — 1989. január 22.

2016. június 20.

2016. június 19.

Borisz Akunyin: Halál szeretője (Fandorin 9.)


Ó Akunyin, hát te is ellaposodtál? Legalábbis ez a rész már egyáltalán nem olyan, mint a kezdetek, ahol benne volt az orosz (mondom orosz!) történelem frissen,  mai szemmel ránézve, a kidolgozott karakterek, izgalmas krimi és a dosztojevszkiji borongóshangú örökség.

Felkarolt árva fiú, alvilági és félvilági zsiványok erőtlen erőzése, hírhedt Halál-os szerelemivégzet, csihi-puhi na meg kicsike Fandorin és némi Masza. De semmi komoly. Hiába (spoileres megjegyzés jön) A halál szerelmesével való játékos keresztátjárás. Tán ez az egy volt benne némi fondoros Fandorinság, de ez is csak annak, aki mindkettőt olvasta jó sorrendben.


DE!
Ez már nem OLYAN! 

Kapd össze magad édes öregem, mert azonnal elpártolok tőled. (na most jól rád ijesztettem mi? na azért!)

2016. június 16.

Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese


Hát nem mondom, van egy hogyismondjamcsakfinoman népies nyelvi pikantériája ennek a könyvnek. Megy a mesélés, ahogy azt Móriczka.. illetve Józsika elképzeli mint regényírás. Mert bizony Bidzó Józsika jegyzetel rendületlenül a kockás füzetébe. Amit lát, amit hall a környezetében. Válogatás nélkül mindent. És ebbe beleértendő a nyelvezet falusi kocsma jellege is. Persze Bidzó Józsika amolyan falubolondjaként dolgozza fel a történeteit, már ha az feldolgozás ugye, hogy válogatatlanul feljegyez mindent és a saját világlátásában interpretálja azt. Mert Józsiról köztudott, hogy nem százas, de azt azért mégsem lehet rá mondani, hogy buzi, hiába is csak buzivizet iszik, mert ugyan fél a pi… izé kacéran pucér nőktől, meg rendes italt sem fogyaszt, de mégiscsak valahol mélyen férfi vagy mi, mert például a kockás füzetét az mindenáron megvédi az idegen szemek, kezek elől és hát a postát is ki tudja vinni , ha a postás mattrészegen rábízza a nyugdíjakat, mert a nyugdíj az nem tűr halasztást ezt mindenki tudja, úgyhogy a Józsika az nagyon szépen kiviszi egy pohár málnaszörpért. Igen málnaszörp. Nem ám pálinka vagy hosszúlépés. Na de azért még nem buzi. Ezt kénytelenek elismerni minden rosszindulatú pletyka ellenére.

Mert pletykából, összeesküvés elméletekből, buta hiedelmeken alapuló stigmákról és félve került, de azért csak csak a kocsma sötét zugaiban felsejlő tabukról tudósít mindenféle irodalmi nyelvet mellőzve, mondhatnám jó magyaros kocsmanyelven a Józsi.

Hát ez ilyen . Viszont egyáltalán nem céltalan trágárkodás, mert ugye hát nem egy Tinódi lantja pendül vagy Kazinczy nyelvszépítő törekvései fedezhetőek fel egy egy falusi kocsmában, de még csak úgy a hétköznapok ünnepmentes folydogálása során sem . Bitzó Józsi meg tényleg nem szarozik. Kíméletlenül jegyzetel. Ennek eredményeképp amolyan bazmegolásokban és genitáliák különféle szabályszerű(van ilyen?) vagy éppen pajzánul de sokszor inkább önanyafelé forduló használatának emlegetésében gazdag presszóreality stílusban szólalnak meg a jelenetek egy bárholbármikori falu életéből.


Oké, trágár, de ahogy…! Nem kiborító, nem idegesítően szókimondónak álcázott bölcsészműfuckolós, hanem ezt egyszerűen nem lehet másképp. Mert nincs másképp.


És hogy így jól körbemagyaráztam a sok bazmeget, térjünk rá a lényegre. Ez egy nagyon vicces könyv. De tényleg. Ki ne ismerne Icukanéniket aki a környék legfaszább pörkőtcukorka jászolját tudja elkészíteni kisjézusostól, szamarastól meg négerkirályostól, helyi espereseket aki bár szereti Istent, de a misebort sem veti meg, kocsmai nagyotmondókat, akik a helyi jólértesültségüket még felturbózzák a saját fröccslazította fantáziájukkal vagy éppen a közösség cigányát aki ugyan cigány, de a miénk, meg hát mindig is itt volt. Mert tuti mindenkinek van ilyen hazai kis szeglete, ahol belelát egy hasonló mintázatú közösségi zártsorokba.



Megvallom Milbacher Róbert neve nekem újként csengett a hazai irodalmi palettán, de egy iró-olvasó találkozón teljességgel meggyőzött ezzel a könyvével , ahol groteszk hangon belecsap a forró magyaros lecsóba és nem kímélve a butaságot, iróniával kavar bele a pletykaalapon gyökerező hagyománnyá növő hülyeségbe és nem fél feszegetni ugyan ilyen szatirikus hangsúllyal a tabunak számító témákat sem, hisz melyik az a közösség, ahol ne lenne népi irodalma a belsőkörös tudatlanságalapú és messzire bűzlő önértékelési zavaroktól terhes rasszizmusnak vagy éppen kirekesztésig fajuló mendemondáknak.

Ez a könyv kétségtelenül helyet érdemel a kortárs magyar prózairodalom polcomon.

2016. június 14.

Albert Camus: Az idegen

A szigorúan vett kronológikus tartalom ugye nem változott, mert hogy is, hisz mint ahogy a Gyergyai féle Közöny címen megjelent fordításban Meursault itt is az a konvencionálisan társadalmi mércével mért kívülálló, akit érzéketlenséggel vádol a környezete, aki nem rendül meg az anyja elvesztésén, aki másnap már becsajozik, de a nő iránt sem érez különös kötődést, barátkozik, de a baráti kötődés is a klasszikus értelemben véve érzelemmentes, és igen, öl, de semmi rossz szándék nem motiválja , semmi erre sarkalló belső indíttatás nem vezérli. És nem hisz semmiben, senkiben, de ezzel tisztában lévén, van egy világlátása ami mentén éli az életét, bár ezt sem nevezné egy átlagos megítélő valamiféle szemlélet szerintinek. Inkább csak úgy ami és ahogy van. Eléggé abszurd. Idegen.mindennel és mindenkivel szemben. (itt és az értelmezés pontosságában van nagy szerepe az új fordítói nyelvezetnek, eredeti szöveghűségnek, sőt magának a címnek, hisz a közöny és az ahhoz kapcsolódó emocionális megítélés messze nem azonos az idegenséggel, ami egy teljesen más fokozata a kívülállásnak)
Egészen az utolsó pillanatáig kell várni arra, hogy a főhős végre valami érzelemnyilvánítást adjon a siralomházban várakozással eltöltött időben hosszan taglalt eszmefuttatásai után, ahol az is felsejlik az olvasóban, hogy nem csak hogy egyszerűen társadalomidegen ez az ember, hanem még önmagának is az. Lehet e ennél kívülállóbbnak lenni egyáltalán.
Ilyen módon nő a várakozással és eszmefuttatásokkal teli  feszültség és akkor váratlanul egy segítségét felajánló pap váltja ki belőle a reakciót. A megtisztulás ilyen formában mégiscsak megtörténik, bár nem éppen a halált váró klasszikus módon és éppen hogy nem azoktól jön a regényfeszültségbeli feloldás, akik koncepcionálisan Mersaulton töltik ki a saját feloldozatlan átlaglétük merevgörccsel befeszülő abszurditását. Azt azért nem mondom hogy krisztusi módon viszi el a balhét az emberiség ilyen irányú bűne miatt, mert hát ölt, de a megfeszíttetést mégiscsak egyéb, társadalmi szinten nem tolerált bűnei, idegensége, kívülállása  miatt kapja. Ha úgy tetszik egyfajta koncepciós per áldozata lesz.

Az újrafordításról a magam nevében nem tudnék érdemeset mondani, mert elkövettem azt a hibát, hogy nem olvastam újra a régi fordítást az új előtt, (most meg már nincs kedvem) így a több mint két  évtizednyi távlatból nem tudom megítélni reálisan a különbséget. (és ebben a különbséglátásban nem csak a kor fordítói attitűdje, hibái, tévesen pozicionált szépirodalmi szövegeufemizmusa, az eltelt olvasási idő, hanem az életkori tapasztalat is nyilván szerepet játszana)
Így elhiszem azt, hogy ez egy életszerűbb és eredetiazonosságpontosabb fordítás lett, hisz Camus írói nyelvezete is éppen ettől olyan amilyen. Modern, irónikus és letisztultan élőbeszédcentrikus. Minden esetre nagyon érthető és átérezhető olvasásélményt adott most ez a könyv.

Albert Camus Az idegen című regényét Ádám Péter és Kiss Kornélia fordításában jelentette meg az Európa Könyvkiadó.


2016. június 13.

Závada Pál: Egy piaci nap

Egy újabb tényirodalmon alapuló Závada-fikció. Amitől félelmetes ez a Závadai viszonylatban mért “kis” könyv, az éppen az aktualitása, ami erősen kihallatszik a háborúterhes éveket követő propagandaízű, bűnbakoló, csürhebátor, irányítottan kihasznált frusztrációs emberi viselkedéspszichológiáról.A regény kiváló lélek és szellemi térképet rajzolt meg regényes formában egy falu népének a hatalomirányítottan gerjesztett egyének és csoportok képviselői, haszonélvezői, félői és elszenvedőinek a viselkedéséről. Nem új az a történelemben, sőt jól követhető dokumentációja van egészen a bibliai sőt azt megelőző időktől napjainkig, hogy éppen a zsidóságot teszik meg bűnbaknak, amikor társadalmi frusztráció, emberiességdeficit sűrűsödik össze egy egy nehéz időszakban, élethelyzetben. Ez a könyv két ilyen esetet kísér végig, ahol eléggé jellemző módod mutatja be, hogyan juthat el odáig egy közösség, hogy az uszító, igaztalan dolgokat vizionáló propaganda befészkeli magát a fejekbe, ott eleresztve a józanság kormányát és ezzel a hamis képpel felkorbácsolva a felgyülemlett, kezeletlenül elnyomott elégedetlenséget zúdítja az embertelenre kiforgató dühöt az addig csak szomszéd vagy éppen sarki fűszeres, együtt felnövő falubéli sőt barátként ismert másik emberre, akik nem mellesleg még ki sem tudták heverni az előző időszakban elszenvedett , rájuk mért borzalmakat. Aztán jól lekövethető, miként változik a tettek megítélése, felvállalása utólag, sokszor párhuzamba állítva az elkövetett tett megítélésével a következményként rámért büntetés jogosságát, mértékét. És itt ugyan úgy szerepet játszik az aktuális hatalmi viszonyokat alakítók érdeke, az egyén érdeke, más irányból , de újra csak begyűrűző félelme. Egy kedves ismerősöm szavai jutnak eszembe, miszerint az álláspontot mindig az üléspont határozza meg. 

Nagyon aktuális, nagyon tanulságos, nagyon ajánlott olvasmány még azoknak is, akik esetleg Závadanegatívok, mert mind a regényterjedelem vonatkozásban, mint a jelen szellemi környezeti párhuzam vonatkozásban rövid de jól megírt, ütős sztorit kanyarított ki az író a történelem sajnálatosan ismétlődő elmezavaraiból.

2016. június 10.

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

"És lefeküdtem aludni. És fölkelék. Kurva izgalmas."

Az úr ír. Csak úgy ahogy szokta… Persze mit is tehetne mást. Fátum. Szóval ír. Még akkor is, amikor cseppenként issza be a mérget, hogy az írói vénáján beszivárogva gyilkosa legyen egy 170 cm-es fiatalka Hölgynek. Igen, nyíltszíni küzdelmet vív vele. Persze ha akarna sem tudna elbújni a nyilvánosság elől, (gyanítom sokszor akarna) mert nagyon is nyilvánvaló, hogy nincs egyedül. Egy országos tábor ül a lelátókon és lélegzetvisszafojtva figyeli a pimaszkodással kibélelt kesztyűje ellenére magányos toll csatáját a Hasnyálkával a kacér, de nem kívánt metaforával, ami birtokolni akarja a testét és a lelkét. Csakhogy aki már túl van egy kardozós meg egy Mark változaton, nem beszélve a hadba állított lábjegyzet seregén és ki-beszólások hadán, ahhoz korábban kell kelnie egy metaforának, hogy csak úgy átvegye a hatalmat a tudva tudottan kerülni képes tudat felett. Persze könnyű nekem jókat derülni ezen a naplón, mert – és nem titkolt írói szándék- olvasói derűt fakaszt. Miközben minden agy és szívsejtemmel kívánom, hogy baszódjon meg Hasnyálka, mármint ezt nem én mondom így, hanem az író úr, de neki lehet, hisz legyünk tárgyilagosak, mi mást is mondhatna erre, azért nekem is van egy válogatottan trágár gondolatom erről egyfajta tehetetlen külső szemlélőként. 
"El kéne küldenem a ká anyjába, ha van neki, ha nincs (lehet, hogy én vagyok az, én vagyok a hasnyálmirigyrákom kurva anyja),.."
Naszóval mit is mondhatnék a ciframagyaros jelzőkön túl, talán csak annyit, hogy ez a napló nem lubickol a siránkozás könny tavában, nem okolja a sorsot meg a teremtőt, nem nyúl túl a nyúlon túl. Talán csak annyira, amennyire a valóság túl tud nyúlni egy olyan szörny szülöttön akire (hogy maradjunk a megszemélyesítő formánál) nem elég ha azt mondom : na menj fiam csapd le a fejét. Ennél aljasabb gonoszabb rossz indulatú rágcsálót még nem láttam. Minden esetre Esterházy tartja magát a klasszikus recepthez. Elkezdte csúfolni, hátha úgy hibát követ el. Hasnyálka, most felvette veled a kesztyűt több ezer olvasó is. Jól ki vagy nevetve. Mit nevetve, röhögve!  Remélem nincs humor érzéked és tényleg hibázol. 
"Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére."
Na de így nem fejezhetem be, mert egyrészt nincsen itt befejezés csak a történés maga, másrészt meg még mindig ott van az Antióchiai Szent Kézigránát



2016. június 8.

Könyvheti mantra (update)


A 87. Ünnepi Könyvhetet és a 15. Gyermekkönyvnapokat a Vörösmarty téren Esterházy Péter nyitja meg csütörtökön négy órakor. 


Így lesz! 

Mondhatnám a szív segédigéivel is, de  nincs semmi művészet, mert  ez egy egyszerű történet vessző...  ott lesz és kész!  Én ott várom. 

update: Ott volt.  Egy kis ízelítő belőle. A külső meglehet kopik, na de a szellem! Olyan EP-s:)





2016. június 7.

Rejtő Jenő (P. Howard): Az ellopott futár


Prücsök, némi nemzetközi közröhejt kavarva, többszörös visszaeső barátai, úgymint Szivar a komor jazz és a kikötő úri (ám ezt kiválóan álcázó) népe segítségével bebizonyítja apja ártatlanságát. A történet sűrűjében előfordul néhány lavór általi fejbefegyelmezés és kedélyes, mintegy baráti ólmosbotozás. Ez természetesen mindvégig a jog és az illem pókhálóvékony határán innen (na jó olykor pöttyet azon túl) egyensúlyozva. 
Mígnem eljön a vég. 
Kinek a boldog, kinek a tényleges.


2016. június 1.

napi micimackóság


Tudományosan beigazolt:

A megerősítési torzítás az embereknek azon hajlandósága, hogy azokat az információkat részesítik előnyben, amelyek igazolják saját előfeltételezéseiket vagy hipotézisüket, tekintet nélkül az információ igaz vagy nem igaz voltára. Majd ezeket a hamis képleteket egy idő után tényleg el is hiszik.


Tudom, mert beigazoltad:


Itt nincs semmi konteo,  ez egy egyszerű blog, némi iróniával spékelve. Nem kell mindenáron mindenkinek  mindent érteni. Ez ilyen. Menj inkább az elmetársaiddal fészbukozni. 

Ha a fentiek nem lennének egyértelműek: 

Nem egyszerűen ostoba vagy, hanem végtelenül ostoba. Persze ostobának lenni alanyi jog. Ám az ostobaság, amolyan mentális lobotómia. Mondhatni ez egyfajta öncsonkítás, és ezzel nem jár semmilyen szociális kedvezmény. Ugyan nem fertőző és van is szerzett lelki immunitásom az ilyen ellen, de mégis kérlek, kímélj meg tőle. Köszönöm. 

Ez nem párbeszéd, egy egyszeri és remélem neked is érthető reakció volt. Ezután sem fogok reagálni semmire, ha százszor is bekopizod, ne fáradj.