John Scalzi: Bezárt elmék

Scalzi a vénekháborújából kilépve sem hagyta el a jövőbeli színteret. A díszlet ugyan hasonló, de a szereplők és a szerepek másak.

Az újonc szakszerű és a sokat látott laza ügynök  Shane és Vann  első közös ügyük egy gyilkosság.  A helyszín és az idő a futurisztikus Föld. A szereplők egy világméretű járvány utáni állapot szerinti megosztott kisebbségi és többségi népesség.  A járványt megúszók és azok,  akiket megfertőzött a Haden vírus és emiatt a testük működésképtelenné vált, míg az elméjük teljesen ép maradt. A megvívott társadalmi harcok eredményeképp a Hadenesek mozgására mesterségesen kifejlesztett korpuszok álltak rendelkezésre, amivel a helyváltoztatás és a szabad mozgás biztosítva lett nekik. Persze a mesterséges segédeszközben való teljes életük megéléséért emberként való elfogadásáért még sokat kell harcolniuk. A regényidőben ez is a történet egyik síkja, a másság elfogadása és a különböző szintű mutálódások társadalmi rangsorolása . Ezen felül a fejlett biotechnika  által  képesek  egyes személyek tudata más, idegen intellektus fogadásához  a vírustól mutálódott elmehálóval rendelkező  személyek testét használni a saját igényeikre. Ezek azok a lehetőségek, amik mind a gazdasági, mind a politikai ügyeskedők és gazemberek  által kihasználva a regénybeli krimiszálat  adják.

Nem vagyok nagy sci-fista, de Scalzi cyber és techno világa nem feszíti szét az ilyen irányú befogadóképességem határait.

Elég részletes a megteremtett világ és a szereplőinek a leírása és a cselekmény is fordulatos, ám hiányoltam a humorát és a végére mintha elfogyott volna a lendület, gyengének éreztem a lezárást.

Vág Bernadett: Zacc – Gangregény

Valami nagyon hasonló látszik át egy elhanyagolt, lepukkant bérház falain, ha elsétál mellette az ember egy unalmas, figyelemcsapongásra kárhozott délután. 
Magukban eltemetett valaha élt életek lógnak ki a jelenidős, ideiglenesen éltek alól, amit csak a sosemmegvalósulósra álmodott jövő tart egyben.

A dagadt, liftben rekedt Virág Izabella foglalja össze szépen a ház lakóiban összesűrített, oszlásnak indult plasztikzombiszagú jövőtlenség egyik poshadtgyümölcskoktél alapanyagát. 
Nem ám olyan coelhoi tömjénbe pácolt életfilozófiává vegytisztított, bölcsekkövéből pattintott blabla, hanem úgy, minden gömbölygetés nélküli, a nyári izzadságból kipárálló, pisiszagú liftben kimondott sóhajterhesen hangos rádöbbenés.

„Ne gondold, hogy valami nagy tragédia kell a boldogtalansághoz.- sóhajt Virág Izabella. 
… 
– Hogy érted? – kérdi. 
– Ahogy mondom. Sok embert ismerek, mind azt gondolná a másikról, hogy boldog, mert van neki ez, meg van neki az, van férje, van gyereke, van pénze. De akinek van, annak más kell. Sosem az kell, ami van.”

Vajda Jánosné Bartos Rozália: Emlékirataim

Hűha! 
Ez nagyon durva. Ha Róza csak negyedrészben is igazat beszél akkor VJ egy büdös paraszt. Ha Róza hazudozik, akkor ő a büdös paraszt. Má'elnézést, de ennél lájtosabbat nem tudok rá, amikor ilyen mocsok emberről olvasok, legyen az az erőszaktevő vagy az ilyet igaztalanul valakire rámondó.
Próbáltam utánaolvasni, de elintézik egy -két szóval (Vajda mára köz és irodalmi nagyság, alakja nem tűrhet ilyen feltárást, mert rommá lenne a szép emléke) hol azt lebegtetik, hogy Róza képzelete és bosszúja íródott itt meg, hol meg azt, hogy hát vannak dokumentumok, amik igazolják a megírtak hitelességét. 
Na kösz.

Garaczi László: Arc és hátraarc

Cucialista bakaságok, cenzúrázatlan verbális atomvillanásokkal. Nyomokban utalásokat tartalmaz a szaporítószervek különböző vonatkozási és felhasználási módozatairól, gyakorlatias laktanyaszlengben. 

Amúgy meg egy bizonyos évjáratnak kötelezőségük okán ismerős történetek. 
A későbbi verziószámú fogyasztóknak meg érdekes szórtlamúrságba mártogatott lemúrság 
Leginkább a katonaviselt férfiaknak (és az akkori kényszerhallgatóságként funkcionáló csajaiknak) az idő zúzógyomra általi megemésztő távlatából átélendő  
romantik melankólika

Danilo Kiš: A holtak enciklopédiája

Jó írások. A halál végletességéből kiindulva az ilyen-olyan filozófia menti élet oly módon visszafejtve, hogy az, az égi hatalmak megkérdőjelezését, a kikötői kurva kirekesztésmentesen globalizált elfogadó szeretetét , az egykori apa szemszögéből minden említendő sarokpontot megvilágítva a gyereki szállal kötődő regénybéli olvasójának, az ember egyenlőségén és minden emberi történés fontosságán keresztül , elér a királyi (cári) halottak végzetüket megelőző maradandó történelmi könyvbeszedettségeinek, egy sűrített mondandójú könyvvé szublimálásához. Ez a kis könyv remek ízelítő az olvasónak átengedett szöveglazítás és gombolyítás a tömörített minimálsűrítményből, ami Daniló Kis ajándéka és egyben írói képessége.. 
Ha nem csak felületesen ismerném a keresztény és muzulmán meg egyéb leágazások szerinti vallástörténeteket , biztos másképpen olvastam volna ezt a könyvet, de így a kanonizált szentkönyvek laikusaként csak úgy a magam, misztikusan valóságba oltott kódfejtéseivel olvasgattam. És tetszett, amilyennek így láttam. Kedvenc talán az a rész, ahol a könyvek hatásáról ír, miszerint a „könyv” nem feltétlenül csak a jó ügyet szolgálhatja.

Viszont a végén az írói jegyzet érdekes. A könyv írásainak az alaptörténeteihez ad némi összefoglalót. sok olyan utalás van benne, aminek utána kellett néznem, mert teljesen ismeretlen volt. (most is az, de legalább tudom, hogy van )

Nagyon tetszett az első történet a Simon mágusról, de a címadó esszé , egy hosszabb regényt is megérne.

Csukás István: A téli tücsök meséi

Kedves kis mesematrjoska a hátizsákos turizmus áldozataként szobafogságba ragadt tücsökről, aki unalmas óráit egy adrenalin pezsdítő extrémsporttal, az írógépes bungee jumping játékkal tölti. Valami freudi dolog lehet ez, mert miután megugrotta az emlékbeindító betűjét, egy zöld kanapén kényelembe helyezkedve mesélt és mesélt. 
Én meg csak hallgattam és hallgattam, pedig már tovatűnt a tücsökkorom.

Darvasi László: A Borgognoni-féle szomorúság

Na most az van, hogy az összes! itt szereplő novella a kedvencem lett. Van itt minden. A szereplői élnek, ölnel, halnak, esznek, isznak, ba szerelmeznek, vagy csak úgy vannak… na de ahogy! Minden egyes írása egy kolombuszi felfedezéssel ér fel. A szemeddel látod a jólismert elemeket. Föld, víz meg levegő, és mégis.. ahány novella, annyi új földrészre lépés csodájával lep meg. 
Darvasit már felemeltem magamnak szemmagasságba(övé a figyelmem) Most viszont bezártam és ügyet csináltam belőle. Szívügyet. ..

Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. (Huszonöt beszélgetés ugyanarról)

Figyelmeztetnem kell a gyanútlan olvasót, hogy úgy néz ki ez az írás, mintha egy könyvről szólna, pedig soha semmi sem a könyvről szól, az csak az indok. Persze ez sem igaz, és ezt a végén be is bizonyítom(nem)de valahogy fenn kell tartanom a magam által terjesztett téveszmét, hogy ez nem egy könyves blog.(mert amúgy tényleg nem az) de egy hosszúra nyúlt torokkarmolós szobafogság alatt megbocsájtható, ha felköhög az ember ezt azt.

Mindig is volt KL-ről egy képem, amit az aktuálisan olvasott könyve farigcsált, formázgatott.

Ez az interjúkötet megint alakított ezen a képen, de nem is jó szó erre a kép mert inkább a térbeli kiterjedéséhez tett hozzá, kilépve a síkból kinőtt a keze , lába, de inkább a szája meg a szeme, mert az ő szemén keresztül engedett bele az említett írásaiba még akkor is, ha nem feltétlenül direktbe lett megnevezve, hanem a bennem feltolult kérdéseket nézhettem meg az ő szemével és simította el az ottmaradt buckákat a gondolat mozgatta írókezével és mivel ez egy interjú kötet hát a szájával. 

Persze az a belelátás meg kézrátét újra csak az én krasznahorkaifigurám,  aminek mint eddig is, meglehet semmi köze a valódi alakhoz, de mivel én ezt gondolom,  így nekem ez a valóság

.

Valahol nagy lelki rokonságot érzek iránta, főleg ahogy múlik az idő, mert ő  illetve  az írásai - mert ő maga csak mint az író, akit maga az írása személyesít meg számomra-, szerepet játszanak abban, ahogy változik a szemszögem és a fényviszony akörül, ami körül keringek.  A személyes lelki rokonság inkább egyféle kötődés azért, mert a könyvei olvasása adja meg azt az élményt, amikor megérzem a pillanatot majd az abból kicsírázó és burjánzó folyamatot a feltámadó gondolataimban két mondata között, ami már csak azért is elmagyarázhatatlan történés, mert  egy egy mondata közt olykor fejezetek sőt egész regények vannak,  inkább sorok vagy a sorokból kinövő gondolatok közt a magamét, ami dagad, karcsúsodik, keményedik és puhul a formálódási folyamat haladásával.

A gondolatok olykor bonyolódnak, de csak azért, hogy a ráaggatott túlsúly egyszer csak leszakadjon az önterhénél fogva és valami nagyon puritán simaság maradjon,  ami a koloncok okozta szögletektől és a magam suta mozgása által rávetett árnyaktól megszabadulva a fényt is egyenletesebben tudja magán tartani és a megvilágított alanyiságában a lassuló keringőmmel újra és újra körbetáncolva rádöbbenjek, hogy mindig is ennyi volt a lényeg csak a gyors táncban nem volt időm észrevenni a szédülésmentes látványt viszont a magammal cipelt kuszán tekeredő ariadnéfonalat nem felfele fejtettem, hanem több helyen tekergettem a látványaimra, de nyilván ez így volt jó, mert különben a táncaim bezárult köreinél nem lett volna elég szál, ami mentén vissza tudtam volna idézni az akkorjaimból , hogy a mostjaimnak legyen mit elengednie vagy éppen visszagombolyítania, hogy oda jussak, ahonnan indultam, mert valahol mindig is vágyik az ember az egyszerűségre, amit könnyen ért, kezel használ és követ, de meg kell tenni azokat a kerülőutakat, hogy tudja, megbizonyosodjon a gondolat arról, hogy az van ami és úgy ahogy a többi meg a képzelet , vágyakozás, tükre de a tükör sem működik világosság nélkül hiába is az ezer csináltfény, a természetes megvilágításnál nincs egyszerűbb és könnyebben elérhető fényforrás és a szemet sem csalja meg. a beépítettségének a szögéből vetülő mesterségesen éles árnyaival.

 De ehhez a még be nem fejezett átmeneti konklúzióhoz persze sok wattot el kell égetni, hogy az isteni kontra emberi köreimet futva a transzcendensben tudjam meglátni a racionálisat vagy a nem tetsző racionalitásban a transzcendenciát, hogy átléphessek a magam számára láthatatlanná bonyolítotton vagy éppen a magam hóna alá nyúlva mankóként támaszkodjak a határozatlanságom alá beékelt ideán, amin megpihenve a következő körben legyen honnan elrugaszkodni és újra formálni a leülepedettet egy felkavaró belehasítással és új fedősztorit építeni a kérdéshalmazok  válaszgyártó  idejére. 

Aztán egy pillanatra megérezni, hogy mindegy is, hogy valaki egy templomfalat kívülről vagy belülről kapargat , mert ha jól működik a világkép a bizonyosság azon alapul, hogy a kiindulóponttól meddig vagyok hajlandó elkalandozni anélkül, hogy a kíváncsiságom be tudja fogadni a változást és bele merjen nézni a megingott önmagamat erősítgető rázúdított romboló kritika nélkül a fal túloldalán a kapirgálás összeérésekor megpillantott másik kíváncsi  szembe.

És hogy ez az egész hogyan kapcsolódik a könyvhöz, aminek az írója és  címe alá bejegyeztem? Hát csak úgy, ahogy minden könyvben benne van egy  szikra ami begyújtja a gondolatokat,  amik többnyire önálló pályára állnak és föld körüli íven hasítanak amíg tart az üzemanyag vagy mennek egy erőltetett kört és erőtlenül lezuhannak.  Ez most eddig tartott a hangtartományban, de a jellegénél fogva a saját scénám vákuumába kerülve hang nélkül halad tovább.talán egyszer egy másik szikra újra kilöki a légtérbe és akkor lejegyzek pár szólamot a  kottából, hogy meglássam a következő ütemem milyen új hangokból  áll össze.

És akkor az elején negemlített könyvről való szólás látszatához még annyit, hogy ez egy interjú kötet. Amit érdemes róla elmondani, azt maga Krasznahorkai mondja el a lejegyzett beszélgetésekben. Tessék elolvasni, rajongóknak pluszt ad, kezdő krasznahorkaistáknak lökést.

És most olvasok valami karikírozni való könnyelmet, hogy visszaállítsam  a jin jangját a bolondozós hangulatú blognak. 

Irvin D. Yalom :Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek

Újabb civilek számára is érthető és valós 10 válogatott terápiás eset ,  amit Yalom olvasható csokorba szedve nyújt át az erre kíváncsi olvasóinak, de használható mintát ad, az önmagát feltáró terapeuta elfogadhatóságára a szakmabelieknek is .  Nagyrészt az elmúlás  önkalibratív hatása és az azt érintő társas kapcsolatok témája köré rendezett eseteinek a lefolyását írja le.  Mint például az a 70-es nő,  aki az általa megidealizált  szerelembe kapaszkodik, a rákos beteg,  aki az önzésből a környezete felé megnyílva megtalálja a maga könnyebb távozását is, vagy éppen az életkor és a szexualitás viszonyulása az egóhoz, … és hasonló emberi lelki problémák és társas kapcsolatok zavarainak a feltárása és feloldása a nagyon empatikus és a pácienséhez segítőmód közelkerülő, ha kell a saját szorongásait, félelmeit  vagy éppen hibáit is bártan felvállaló Yalom módra.

Jo Nesbo: A fiú

Nesbo miután ad acta tette Harry Hole-t, visszatért. Nem is akárhogy, illetve nehéz nála egy magasabb fokozatba kapcsolni az eddigi könyvei után, úgyhogy inkább azt mondom a megszokott színvonalon. És persze krimivel. Nem tudom ezekkel a karakterek van e sorozatos célja (már akivel ugye ezek után lehet) , de ha új krimisorozatba kezd, egy követője már biztos van. Persze ha másképp tervezte és a további könyvei egyszeri nyomozatok lesznek, hát az sem baj addig, amíg ilyen izgalmas, fordulatosak azok a szinglikrimik. 

A történet szerint egy baráti zsarutriumvirátus egyik tagja öngyilkos lesz, miután hírbe hozzák, hogy ő  a rendőrségen a vakond, aki súg a drogmaffiának. A családja sorsa ezután tragikus fordulatot vesz.  A felesége alkoholista, gyógyszerfüggő lesz, a fia heroinista börtöntöltelék. Egyik gyilkosságot vallja be a másik után.

Aztán valami nagyon megváltozik. Egy nap a rab megszökik a börtönből és sorra hullanak a múltbéli történet érintettjei… a nyomozást a halott zsaru egyik volt barátja a nyugdíj közelében járó Simon, a felettes parancs ellenére saját szakállára  folytatja egy frissen hozzá beosztott  gyakornok lánnyal.

Persze megvan a maga keresztje is az öreg zsarunak, mert a rajongásig szeretett felesége a teljes vakság határán van, amitől csak egy méregdrága szemműtét tudja megmenteni. Viszont erre nincs pénze.

A szálak nem mindig onnan indulnak vagy oda vezetnek, ahonnan és ahová látszanak jönni vagy éppen menni.  Drog, gyilkosság, szerelem,  bosszú…

Kérem a következőt!

Charles Bukowski: Nők

Ez úgy unalmas ahogy van. 
Nem ismeretlen azok között, akik régebbről követik az olvasataimat, hogy Bukowskival nem lettünk haverok, punk ide vagabundság oda.  Lehet azt mondani, hogy ez már ilyen mazochizmus  nálam, de én azzal nyugtatom magam, hogy tök jófej vagyok, mert adtam még egy esélyt Chinaskinak. De minek. Egyszerűen nem tud lekötni az ilyen történet , már ha ez egyáltalán egy  történet, ahol  egy külsőleg és belsőleg is gennyragyás pasi bármiféle irány vagy mondandó nélkül  kering a semmi körül kizárólag a pia-pina-hányás bermudaháromszögbe ragadva . Na jó, néha ír is, de minek. Semmit sem ad hozzá az irodalmi értékhez szórakoztató értelemben, sem a  társadalmi változáshoz, mint néhány kortársa, aki rámutat valamiféle  problémára a maga módján.  B csak tudatosan és módszeresen iszik, mint a gödény, de ettől  semennyire sem  tesz semmihez semmit  a mihamarabbi lerészegedésen kívül, mert még valamiféle üzenete sincs azon túl, hogy egy öncélú primitív és közönségesen kéjenc  alkoholista, akinek megadatott, hogy az írási készsége  által többre is hivatott lehetett volna, de azon túl, hogy a kicsit sem izgalmas vagy erotikus dugásait vagy azokra tett szánalmas kísérleteit szedi csokorba Nők könyv cím alatt.. De persze minek, ha nincs benne semmi olyan a prosztó stílusán kívül, ami miatt érdemes, hacsak az nem, hogy megéljen a maga által gerjesztett rossz hírnevéből. Igaz, a devianciának beállított bűzölgő szarkupacba is van perspektíva, ha jó szögből fotózzák és jó helyen,  jó időben adnak  neki  egy menő címkét .

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mitől van az, hogy némelyik könyv a kendőzetlen hangneme  ellenére kedvelhető,  némelyik meg simán ízléstelenül alpári.

Vessetek a mókusok elé, ha megint egy Bukowski könyvvel lopom a saját időmet.

Ja, azt mondtam már, hogy

kaptam egy ilyet: 

G+

Azt nem tudom mire lesz jó, de kösz a halakat.

Cserna Szabó András: Veszett Paradicsom

A borító megvett. Az édenkonzervbe sűrített Ádámok de méginkább  Évákok. Persze csak igen laza kapcsolat  ez, de hát valamihez mégiscsak pozicionálni kellett a novellák felfűzését. Van bennük nő, úgyhogy legyen mondjuk a darabok címe női név … na kb. ennyire szigorú a dramaturgia, de hogy a nyitó novellával párhuzamoljak, talán ez a vezérmotívum volt piacképes a novellafüzér kereskedőnél.

Na nem mondom, hogy világmegváltás történt  volna, mert bár a Cserna-Szabó, ha nagyon nemszigorúan nézzük , akkor mondhatjuk, hogy egy kortárshangon randalírozó  novellistafenegyerek, de azért ez a borító meg cím kicsit többet ígért mint a töltet. Mert valljuk be nem sűrített paradicsom ez,  annak ellenére, hogy a novellák jó nagyot harapnak térből és időből, de annak ellenére mondom, hogy alapjában jól szórakoztam egy jelentős részén, ám  mégiscsak egy novellás kötet akkor ütős, ha a gyengébb darabok nem számítanak latba, mert könnyen át lehet lépni rajtuk. Azért ezt most nem mondhatom el  a borító ígérte várakozásomkor  beleképzelt,   a valóságban nagyrészt abszurd  és a rigalánclazaságot sem  mellőző,  többnyire eléggé bizarr szórakoztatófaktorú írások ellenére.  

Most úgy tűnhet, nem is tetszett a könyv . Na  ez így nettó nem igaz, mert megvan benne  az a  humor, amit szeretek, meg van benne a groteszkség, ami elmaradhatatlan jelzője egy CS-SZ A írásnak, meg van benne az ötlet , megvan az az irodalommintás  lenyomati  homage á és/vagy beszólás a tisztelt vagy éppen fricskázott írókollégáknak (és másegyebeknek)  úgyhogy nem is értem mit nyígok, de ha egyszer mégis van benne valami mellényzsebben elférő vákuumnyi hiány, ami miatt fel kellett nyikkannom , na!

Ilyenkor mindig kétségeim támadnak, hogy én adtam e a könyvre túl nagy köpenyt vagy tényleg szoros volt vállban a konfekció méret. Majd az idő eldönti. Ha szállóigévé minősül legalább egy mondat, akkor már nem éltünk - te az író és mi az olvasók - hiába (a lehetőséggel).

Olvassátok, de tényleg.

Dés Mihály: Pesti barok

Színesen szórakoztató könyv.  Ha nem vagyunk irodalmiasságnácik,  egészen remek időutazás ez  a könyv.

Vállalhatóan adagolt korhumorral, a benne élők és a visszatekintők számára értékelhető intellektuális iróniával, irodalmi utalásokkal megírt regény,  ami  a pesti közösségi langyos-szamizdat idők személyes szerelmi analitikájának a jelentése a 80-as évek undergroundnak számító ikonikus helyekről, helyiekről. (TGM, Demszky, Kis János, Fészek, Balettcipő, Udvaros, Eszenyi, Básti Juli) Igaz a regényforma keveri a valót a fikcióval, de a keveredésben a valóságtartalom a jellemző. Pontosabban olyan, mint egy jelmezes buli. Mindenki ott van, csak nem mindig tudni melyik jelmez mögött éppen ki. Mondjuk én a messziről jött ember vagyok ebben a szituációban, mert se írni nem tudok, sem nem voltam része ennek a centrális kultúrkörnek, kizárólag a fellelhető utánkövetésekről és az anekdotaszerű könyvbéli történet(ek)ről van ismeretem, véleményem.

Nem mondom , olykor már feszegetik a befogadószándékom határát az esetenként már idegesítő , bár erotikusnak szánt leírások, (sok van, úgyhogy van mit túltolni) és a szleng sokszor nem ült az adott szövegkörnyezetben, de mint mondtam nem vagyok irodalmiasságnáci, így tovább tudok ezeken lendülni, ha nem permanens. És szerencsére nem az, bár a könyv terjedelménél fogva gyakoribb az előfordulása az olvasói megengedésre apelláló részeknek, mint ami még nem sarkall arra, hogy egy ajánlóba megjegyezzem. Talán ha lett volna ereje Désnek az első regényéből húzni egy erőteljeset. (lesz ez feszesebb is remélem, mert amúgy olvasnék még tőle) Persze ha meg elfogadom, hogy ez egy hosszan íródott naplóból született, akkor meg a csapongás indokolt, még akkor is, ha amúgy volnának regényformai elvárások egy ilyen terjedelemnél. A valós és véleményezett tartalmi elemek viszont széles spektrumú műveltségen és persze a bennfentesség előnyén alapulnak, a zenei, irodalmi , film és színházi, egyéb művészetág vonatkozásaiban igencsak irigylésre méltóak . Külön respect neki, hogy kimondta a kezdő Ady ripacskodását és a nem ismeret híján hitetlen, de gyaur bibliaértelmezéséért. Kiváltképp a karácsonykompatibilis Jézusértelmezési levezetéséért meg a bibliai szexualitás kapcsolata a fogamzáshoz értelmezhetetlen ellentéteiért .

Az irodalmi naplószekció tetszett a legjobban.

A hazai irodalmi kánon megkérdőjelezése, bár Móricz a személyes védelmem alatt áll, és egészen a pofozkodásig rajongok érte, de abban egyet értek, hogy a hazai modern irodalmi fordulat nem tőle ered. És nem is Krúdytól, akiért szintén hajlamos lennék megenni egy tál rezgős kocsonyát annak ellenére, hogy semmi pénzért sem eszem olyat. Bár a naptáridőben éppen lehetett volna mindkettő, hisz akkor már írt például Proust és Kafka, akikről a legvéresebb kritikusaik sem merik azt mondani, hogy nem teremtettek újat az irodalomban. Minta hogy Aranyról is azt gondolom (bár kétségtelenül szépenszólóak és magyarszívkedvesek a művei) mégis egy új irodalmi kor hajnalának az utóvédje, szemben a kortárs Flaubert, Poe, Gogol  meg Dosztojevszkij irodalmával. ( nem baj, csak a tények kedvéért)
Aztán a maradibölcsész féle fanyalgó hangú kiazaKertészimrézésről is hasonló véleménnyel vagyok, beragadtak a pátoszos hangú szövegekbe. Igaz Esterházy betöretlen irodalmicsikókon való bravúrkodásán túl a maradandóságának a megítélésében lenne némi polémiám , és nem csak az írói termését jellemző nagyszámok törvénye miatt. Spiróról nincs vita.

Azért ha lenne egy szexuális tanszék, nem feltétlenül neki adnám a katedrát ha csak nem egy férfiaknak indított belterjes fakultáció lenne.

Mert egyébként ajánlom a könyvet, persze felkészülve arra, hogy a szórakoztatófaktora akkor fejti ki az optimális hatását, ha helyén kezeljük a gyengeségeit  barokkságát is.

Ja és még egy veriobjektív megjegyzés. Abnormatív szerelemelmélet  ide, kéjvágylegalizációs szerelmi modell  oda, a közelnegyvenes férfinak a 17 éves Évivel  fenntartott viszonya bekapcsolta bennem az anyagombot (on) és ebben a minőségemben mángorlóval csapkodnám fejen hosszan és kéjjel Dés urat normatíve. (off)

http://www.youtube.com/watch?v=2fkBxmMib-E

Friedrich Nietzsche: Túl az erkölcs világán…

Kicsit fel akartam, eleveníteni Nietzsche filozófiájának a kitöltő gondolatait, mielőtt elolvasom Yalom könyvét.  Nem volt haszontalan, mert sok olyan ideáját, amire rátelepedett a leegyszerűsítő emlékezet , érdemes volt felfrissíteni. A korához képest eléggé haladó gondolatsorok ezek, de igazából sokkal jobban fellelkesítettek a húszas éveimben. Már nem is akasztanak ki egyes negatívizmusai, vaskalaposságai , mert betudom a saját életét beárnyékoló bajainak*. Ma már kicsit szkeptikusabban olvastam annak ellenére, hogy sokszor bólogattam közben. Az alapgondolataiban találok magamnak bólogatnivalót, bár az erkölcsről szóló résznél nem hiszek abban, hogy lenne magasabb vagy alacsonyabb minősítése az erkölcsnek. Pont, mint az igazságnak. Esetleg az érintettség okán a nézőpontok színezhetik ezeket, de egy bizonyos távlatból elég egyértelműen látszik, hogy vagy van, vagy nincs. Egyébként, ha egy keretes áttekintésre kíváncsi valaki Nietzsche gondolatairól, ajánlom ezt a könyvét, mert a fejezetcímek szerinti több irányból kiinduló válogatott gondolatok elég jó betekintést adnak a világnézetéről. De ami a legnagyobb változás az olvasatomban, hogy nem hiszem el neki(sem), hogy az általános megállapítások feltétlenül igazak minden ráfókuszált egyediségre. 

A kiragadott idézetek tekintetében érdemes tudni, hogy ezt az írását 1885-ben kezdte írni és a következő évben fejezte be. A nyelvi különbözőségek miatt a fordítás nem adja vissza Nietzsche sajátos stílusát, és ez a kiadás inkább szemelvény az eredetiből, mert nem a teljes mű, de a fordító és a kiadó szerint nem csonkítja annak lényegét, nem másítja meg N. közvetíteni kívánt gondolatait. A szándékomnak minden esetre megfelelt, hogy az olvasni kívánt könyv elé legyen egy kis frissített alapom. 
(* pl.A nőkről való gondolatai szépen tükrözik a nőkkel való kapcsolatait. Volt baja velük, már ha egyáltalán volt bármi dolga

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Az ember, akit engemnek hívnak elolvasta ezt a könyvet.

Olvasott már néhány könyvet, úgyhogy ez nem egy nagy kunszt. Mondok is néha ezt azt könyvekről, úgyhogy ez sem különösen valami, hogy most erről is mondok. Van, hogy jó és van hogy kevésbé jó véleményem van arról amit éppen olvasok. Ez a könyv például körülbelül annyira idegesítő, mint amennyire vicces, úgyhogy nem nehéz szidni,  de nem nehéz dicsérni sem.  Én aki ezt a könyvet olvastam , úgy valagba rugdostam volna ezt az embert, akit  Ovénak hívnak, hogy csak na. Viszont azzal a mozdulattal haverok is lennénk, mert szerintem jól elszórakoztatna, persze csak limitált mennyiségben és inkább nyomtatott verzióban, mert egyébként tényleg  bosszantóan kukacos egy ember , akit Ovénak hívnak. És hozzá konok.  Mindenbe, de tényleg mindenbe beleköt, amibe meg nem,  azért morog. Semmi sem jó neki, ami szerinte nem jó vagy nem helyes. De tényleg semmi. Mondjuk van benne logika  meg igazság is, na de azért na!

Az ember szerint, akit Ovénak hívnak viszont így van: Ami jár az jár. Ami igaz az igaz. Ami fölösleges az fölösleges. Ami tilos az tilos. Ami helyes az helyes, ami  meg helytelen az helytelen. És persze ettől soha semmilyen körülmények közt sem hajlandó eltekinteni, mert akkor kénytelen kiharcolni elmagyarázni az értetlenkedőnek, hogy de ez így van. Mert így helyes. Fekete és fehér. Nincs olyan, hogy szürke. Pont!

Egy színfolt van az életében és az a felesége, aki valamiért látja benne a fényt és szereti őt. Ám ez a szín is eltűnik sajnosl. Meghal a neje. Nem is akar tovább élni az ember sem, akit Ovénak hívnak….

Persze ez nem olyan egyszerű annak, akinek nem mindegy, hogy mértanilag középen van a plafonban  az a kampó, amire felakaszthatná magát és egyébként a fúrófejet is jól kell megválasztani,hogy precíz munkát lehessen végezni és még az ajtócsöngő  is megszólal…. 

Mondjuk ezen egyébként nincs mit röhögni, de ahogy az itt el van mesélve az olyan viccesen fájdalmas, megható és egyben szomorú is, hogy ezért van az, hogy jószívvel ajánlom mindenkinek, aki kicsit is szimpatizál a lepofozásig szerethetően bosszantó, de erről mit sem sejtő pontosabban mit sem törődő figurákkal.

A Rosie-projekt mellett  ez egy másik szórakoztatóirodalmi  feldolgozása a veleszületett szocializációs  nehézségekkel küzdő emberekről. Igaz itt kicsit más az alaphelyzet, de mégiscsak egy nem lazaságot sugárzó társadalomkompatibilis embertípus Ove is. 
Ezt különösen ajánlom azoknak, akik szerint a Rosie-projekt túl steril és hollywoodi volt. (oké, a vége ennek is határeset, de a többi az azért elüt a hepitől) Az ember  akit Ovénak  nem egy menő proff, aki pc módon kocka, hanem egy sarkosan egyszerűsítő fazon,  egy ügyes kezű ezermester, aki utálja a macskákat és nem hagyja szó nélkül ha egy kórház előtt parkolódíjat szednek vagy ha a hatóságok átlépnek az emberek akaratán, de főleg nem tud elmenni amellett az esztelenség mellett szó nélkül, ha valaki nem saab-ot vásárol. Aztán  még borzasztóan haragtartó is, bár ő az elvei melletti hűségnek hívja. Viszont egyenes, őszinte és tisztességes ember. Hát mindezzel a tulajdonsággal igen csak megnehezíti a saját beilleszkedését a világba.

Na de mi abban a fura, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy a parkolóban kell parkolni, a szemetet a kukába kell dobni, a használt dolgokat a helyére kell visszatenni, ha már nem akar tovább élni, mindent rendben és pontos  listába szedve kell hagyni maga után.  

Persze nem olyan egyszerű ez, mert minden halálnem megköveteli a pontos és gondos előkészületeket.  Ám a precízen átgondolt és elrendezett halálbamenetelbe a szomszédok és egyéb okvetetlenkedők bénázásait  nem lehet belekalkulálni… 

Főleg, ha azok a szomszéd mondjuk egy iráni menekült kismama egy mamlasz informatikus férjjel és két életrevaló kislánnyal, vagy egy mindent felzabáló kisgömböc srác, esetleg egy alzheimeres régi cimbora, akivel egy kitudjamármi vita miatt 20 éve nem áll szóba... 

a témafeldolgozás és a szórakoztatófaktor: jeles (na jó, jeles alá)

M.C. Beaton: Agatha Raisin és a halálos tánc ( 15.)

Egy párizsi zsebtolvaj hathatós beavatkozásának köszönhetően Agatha végre beteljesíti régi álmát és megnyitja a nyomozóirodáját.

Otthon minden a régi, kivéve, hogy az új szomszédja nem pasi. Na ez nem is baj, mert legalább a soros szerelem nem zaklatja fel Agathát. Egy hetven felé járó félénk hölgy nem jelenthet semmi veszélyt . Aztán azon kapja magát Agatha, hogy a félénk idős hölgy a titkárnője, és nem is rossz, sőt, mintha túl is tenne rajta talpraesettségben.

Az irígség szele megérinti, de mivel rentábilis Emma foglalkoztatása, így erőt vesz magán és összeszorított szájjal vállalja el a kezdetben macska-, majd autókereső  és félrelépő házastársak utáni nyomozásokat. Emmát sem kell félteni, mert szépen belejön az irányított önfényezésbe, úgyhogy jó párosnak ígérkeznek.  Aztán beindul az üzlet , egy gyilkossági kísérlet kiderítésével bízták meg. Nincs mese, kell egy profi nyomozó az ügynökségbe. Így Patric Mullen  csatlakozik a csapathoz.  

De jaj megjelenik Langodron a maga jóképűségével. Egy kis apró probléma van vele, hogy ő a megbízója volt  és egyben leendő férje.   De Agatha, mint tudjuk olyan  hirtelen szerelembe eső fajta, hát újra van miért hajat festeni és hosszan válogatni a ruhák között.

És mint egy jó bumeráng Charles is felbukkan,  aki az egyre magabiztosabb Emmában felébreszti a nőt. És ha egy korosodó nőben felébresztik a nőstényoroszlánt, akkor az veszélyes tud lenni, Többnyire saját magára. És ez sajnos kilátszik. Viszont ami nem látszik az mégveszélyesebb.

A nyomozás szépen halad. Már ha azt, hogy Aggie megint nyakig belekerül a pácba és több jelentkező is van, aki halva akarja látni, azt szépnek lehet nevezni.

Viszont Agatha, akármilyen meglepő is, ismeri Harry Pottert. 

Móricz Zsigmond: Kivilágos kivirradtig

Kis zsidózás, nagymagyarkodás, közben meg mennek a dolgok tönkre. Minden a béka segge alatt, de a látszat az fenn van a tetőfokán. Szépen akkurátusan lebontva beleszövi Móricz az egyes embertől a bomló családon, mint intézményen, a társadalmi rangon és osztályhoz tartozáson keresztül a siratósan nyegle nemzeti gondolkodást a regényébe. Nem az a baj, hogy nem képesek felülkerekedni a bajaikon, hanem az, hogy nem is akarnak, inkább magyarázzák a bizonyítványt. Kenik a szart, ahelyett , hogy ellapátolnák. Irodalmilag csodálatosan sokatmondó móriczi kisplasztika . Eh! Nincs új a nap alatt.

Emma Donoghue: A szoba

Csalódás. Elég idegesítő volt az 50. oldal után már a nyelvezet, még jó, hogy vitte a könyvet a történet, ami a cselekményszálát illetően borzasztó, vérlázító, undort, szánalmat,  együttérzést és meghatódottságot keltő egyébként. Persze az egy érdekes írói eszköz lehet, hogy a gyerek nézőpontjából meséli el a borzalmat, de ezen sem segített az erőltetett és életszerűtlenül (helyenként ) együgyű gyerekszó, nincs szinkronban a belső előrehaladottság a kifelé mutatott képpel, még akkor sem, ha értem, hogy nagyon kevés impulzus alakította a gyerek fejlődését, formálódását. Sajnos sokszor nem volt benne következetesség. Ezek miatt igencsak kettős érzelmekkel olvastam a könyvet. Talán jó példa ez a könyv arra, hogy hiába a tartalom, ha a kivitelezés ezt elrontja.

Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Október 12-én, Szerafina napján vettem kézbe ezt a könyvet.

Ha ez ilyen duplafenekű regény, akkor én egy úgynevezett egyfenékkel olvasó regényolvasó lennék. Mondjuk van nekem is gumikacsám, úgyhogy van egy közös metszetünk. Gondoltam ez éppen elég ahhoz, hogy végigolvassam ezt a regényt. Azért írom le ennyiszer hogy regény, hogy meggyőzzem magam róla. Amúgy tényleg az, szóval csak kukacoskodok, bár Cserna-Szabótól kb. ilyen regényt tudok elképzelni. Olyan duplafenekű regényt, ahol a hétköznapiszar mellett van egy párhuzamos regény, ami amolyan szemezgetősen merítget a környező irodalomból, hogy kijöjjön belőle valami , amiről azt gondolhatja a gyanútlan olvasó, hogy ez úgy Cserna-Szabós, ahogy azt el lehet képzelni,- ha már olvastál tőle valami másnapos receptet vagy egy irodalmi esszét-, hogy miközben fogyasztod, az az érzés kerít hatalmába, hogy két fejezet közben egy alternatív lebegőidőben  beleolvastál még vagy 10 könyvbe, de az a tíz, csak amolyan hangulatfoszlányos képzavarban sűrűsödött le egy kis zaccként a halálcsillag olvasása közben.  

Kicsit underground, (nem, inkább nem az), kicsit nyűglődős(nem, ez nagyon az), kicsit hirtelenreménytelenszerelmes,(nem, átbaszós-kikészülős) kicsit  valóságos(nem, nagyon az) és kicsit regényes(nem, nem úgy) kicsit főzős-ivós(nem, inkább nagyon ivós) De az kétségtelen, hogy szórakoztató. Már ha valaki ilyenfajta szórakozásra vágyik.

Ja meg van benne egy mocskos Belga szám is. E!

Dr. Csernus Imre: A nő

Amellett, hogy vállaltan előítéletes vagyok Csernus módszerével , kénytelen voltam elolvasni ezt a könyvet. Nem is mennék a részletekbe a kijelentéseivel kapcsolatban,(volna miért) csak egy dolgot említenék meg. Míg egyrészt azzal ostorozza a Nőt, hogy legyen tartása, önbecsülése, büszkesége, addig másrészt olyan tiszteletlenül beszél a Nőkről, Nőknek(?), hogy én ezt kikérem magamnak! Mint Nő, mint Ember. Részemről köszönöm az igyekezetét, de… tudod mit Imre, nem , nem is köszönöm.

Jeff VanderMeer: Fantomfény

Na most az van, hogy ezt tényleg vártam. egyfelől gazdasági okokból, hogy ne legyen fölösleges beruházás az első két kötet. Másrészt meg persze az előző két rész  azt az ígéretet hordozta, hogy akkor most majd végre…. , folyamatos izgalominger, várakozás, érzem, hogy közeledek…. sűrűsödik a titok….  de sajnos fogalmam sincs, hogy mi a fene ez az egész. Ez van. 
Gondolom ez lehetne egyfajta lényeg, az emberi kíváncsiság és a tudomány győzedelmeskedése , amikor eloszlik a misztikus homály, amikor utólagos magyarázatot kap az érthetetlensége okán titokzatossá félt ismeretlen káosz. Amikor helyre lehet tenni azt,  aminek ezelőtt nem volt helye. Ezt vártam. 
Aztán azt kaptam, hogy szinte ugyan ott tartok mint az első  X-nél. Ismeretlen zóna, misztikum, titok. A kutatók kutatják a valamit, majd a kutatókat kutatják a valakik és aztán a kutatást kutatják, de a valami, amit én vártam ettől a könyvtől, az csak nem kutatódik fel számomra. Ehhez az X-térségi titokhoz,  az író által felhalmozott több embernyi átélt tudat és tapasztalat sem volt elég, nemhogy az olvasónak a figyelme. Szóval van valami, ami nem olyan, amiről tudható mi és hogyan az ami. Az elme mindenre azt a formát akarja ráhúzni, amit ismer. Ha ez nem működik, akkor vagy misztikusnak vagy ellenségesnek bélyegzi meg. Aztán vannak, akik képesek elfogadni, hogy vannak más dolgok, de mivel az ilyen megismerni készeknek  is  ismeretkorláti csapdáik vannak, sajnos nem tudják hol a határ a valóság és a képzelet között.  Főleg, ha azok akik a fellelhető összes  ismeret  birtokába vannak, azok nem osztják meg azokkal, akiket azért küldenek, hogy tudjanak meg többet.

Mintha egy pszichológiai kísérlet része lettem volna. Van a TITOK ami ahogy befelé haladva fejtődik fel valahogy mégis egyre titkosabb lesz, és amikor már azt hiszed jön egy szál, ami  utat mutat,  akkor jön egy másik, ami felülírja az előzőt és egyre biztosabb vagy benne, hogy aham, szóval így, de még az aljára sem ér a koppanás, amikor elsüvít mellette egy újabb bizonyosság,  ami alaposan felülírja az előzőt és azt az illúziót kelti, hogy ez lesz az. Persze nem.  De ezt akkor még nem tudod…  viszont csöndben és lassan beletörődsz… erre meg ott az epilógus.

Kösz Vandermeer.  De főleg kösz a toronyőr szálat és kösz a visszatekintéseket, hogy valahogy mégis kikeveredtem ebből, mint majom a cérnából. 

. Mennyivel egyszerűbb  az, amikor Bobby Ewing feltámad a Dallasban.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű

Van e létjogosultsága a világban a szelídségnek, a szeretetre, megértésre, nyílt őszinteségre alapuló jóságnak? Elviseli e a jelenlévő és uralkodó kapzsiság, rosszindulat, pökhendiség, semmirekellőség és hamisság a kontrasztot? Mit kezd a saját felforgatott érzelmeivel, lelkiismeretével ? Van e választása, akarja e egyáltalán, hogy legyen? 
Vagy egyszerűbb és kényelmesebb a tükröt összetörni? Sőt a szilánkokat is megtaposni, mert az a kis fény is bántja a szürkeséghez szokott szemet, lelket. Az elveszett lélek akkor a legelveszettebb, ha már az ember önmagában sem találja a sajátját. De még ettől is van alább. Ha gyávaságból, irigy önzésből másét tiporják le. 
Ilyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem olvasás közben, a sok egyéb mellett, mert ez a könyv azon túl, hogy a szerzőjének az identitását erősen tükrözi, messze túlmutat a kora oroszos világán, oroszos társadalmi zártságán. Dosztojevszkij világméretű filozófiai EMBERI létkérdéseket feszeget.

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

Ott hagytuk abba, hogy…  

...bár a józan ész azt diktálta, hogy nem valók egymásnak Desirée és Benny, de hát nagy úr a szexuális vonzódás.   Dúlnak a hormonok, keresik egymást az ivarsejtek és ahogy az már csak lenni szokott, a természet tette a dolgát. Aztán némi kompromisszummal mégis csak egy családdá váltak.

Persze a hétköznapokban kiderül, hogy két ennyire különböző világnézetű embernek az együttélés  - dacára a tavaszi széna illatú libidósistergésnek - ,  nem fenékig tejfel még annak sem, akinek a tanyáján a tejfölhöz 30 tehén is van. És ahol tehén van, ott bőven van tehénszag is.

De a két fejés és szoptatás közt mindig akad egy egy jó marhaság mentes áramlat, ami továbblendíti a kereket.  Olyannyira, hogy kapnak jutalmul a sorstól még egy gyereket.  

Jó jó, de a hát az a fránya ego, meg különböző ideológia alól mégiscsak kivillan olykor a véreshurka és a saláta kontrasztja. Na de ott vannak a gyerekek, meg amúgy is mindig van valahogy a két fejés között. Néha sok, olykor fáj, de mindig akad valami, ami továbblendíti.  

Egészen addig, amíg be nem üt a traktorkerék. .. Hát ennyi volt?

Nem.

Szépen olvadozik a feszültség , a tehenek tejelnek, a széna zöldell és egy sokéves monoton konyha-istálló helyközi járatba beiktatott spanyol nyaralás helyre teszi a dolgokat. Annyira, hogy újra csak bizonyságot  ad a természet  a szex és a termékenység  ősi reakciójáról.

Klarának nevezték el.

Aztán halad az idő a tanyasi tempóban.  Benny  továbbra is tehénszagú, de kitartó és rendes fazon Desirée dolgozó anyuka és  még mindig tőle telhetően igyekszik megszokni a tehénszagot, szóval minden a szokásos mederben.

Ellés, szülés, szénagyűjtés, könyvtár meg éjszakai gyereksírás. A sorminta ismétlődik  és boldogan élnek, amíg jön a fusselvéle.  Vagy a fene tudja.  Mindenesetre valaki küldjön már nekik egy csomag óvszert, hogy legyen idejük egymásra is.. 

Don Winslow: Bobby Z halála és élete

Tim, már gyereknek sem vált be, felnőttként meg rendesen elfuserált lett. Nem is kerülhette el a börtönt. 

Aztán egy napon rámosolygott a szerencse. Kiszabadult a börtönből egy aprócska szívesség fejében. Persze ha az szerencsének mondható, hogy egy titokban elhalálozott drogmaffiózó életét kellett továbbélnie, ami elég zaklatott életnek bizonyult, mert innentől már nem csak a zuhanyzói szappanfelvétel volt veszélyes a seggére, hanem azt akarta szétrúgni több alvilági fickó és banda. 
Ráadásul megörökölt egy gyereket is. Na ez végképp betette a kaput és gondolta, jobb ha lelécel. Sejtette, hogy nem lesz egy vasárnapi ligeti séta, de azért az őt is meglepte, hogy ilyen golyózáporral és véres késekkel kísért útjuk lesz.

Don Winslow: Barbár állatok

Mind egy szálig állatok, csak másképp. De hiába az utálat, olvasni kell, mert olyan fineszes ez a Winslow, hogy ebből a szarból képes várat farigcsálni. 

A végéhez meg annyit, hogy: na azért!

Akit zavar a könyörtelen és verbális durvaság, az ne olvassa.

Don Winslow: A gandzsa urai

Egyszerű ez a könyv, mint az ék. Hiába a szálak megzabolázása meg a stílustalan stílus . Nincs ártatlan. Nincs jó, nincs rossz. Mocskok vannak. Dögivel. Mindegy a fű melyik oldalán vannak. Megszívják. Nem lányregény, nem hőseposz. Gengszter krimi? Nem, annak is van valami bűnös romantikája. Ez egy velejéig rohadt (al)világi szarkupac. De olvastatja magát.

http://www.youtube.com/watch?v=OkHoviVQjbM

Dimitri Verhulst: Problemszki Szálloda

Emberek meg az ő szép(új) világuk. A világ kegyetlensége, kegytelensége, nyomora és szomora egy menekülttáborba belesűrítve. Kegyetlenül elvicceli. Mit is tehetne. Mit is tehetnénk? 

Tehetnénk.

 Zsarnokságból jeles, demokráciából elégtelen.

Dévényi Tibor: Dr. Ezésez Géza karrierje

(Nem, nem az a dévényitibor)

Gondoltam belenézek. Aztán egyszer csak az vettem észre, hogy nincs több nézetlen oldal. 
Nagyon ajánlom, mert ha nyugis hétvégének néz a nyájas olvasó elébe, egy kávé, egy komótosan elmajszolt bundás kenyér(na jó kettő..izé.. három) és már a végére is ér. 


Megtudhatjuk, hogy lehet valakiből tudós, és ha már az, hogy működik a tudósság, néhány praktikus alapismeret elsajátításával. Nagy vonalakban valahogy így: 
Írj puskát vagy tarts segédet. Lopj apróbb kéziműszert, jól jön a kávékavargatáshoz. De ne lopj nagyobb berendezést. Az tabu.(egy tabu meg csak dísznek van, úgyse használhatod.) 
Légy felkészült, legyen mindig 3-5 tudományosnak ható sablonmondatod társaságban. Ha az kevés, legyél te az, aki előbb kérdez…. 


A tanulmányút résznél, már hangosan nevettem. Persze kizárólag kutató centrikusan nézve a témát. 
Aztán sok fontos tudnivaló olvasható az értekezésről, kongresszusról, a magánéletről, az elismerésről vagy azok hiányáról. Végül is révbe ér minden tudós, aki a hosszú évek során, tudományosan kifundált „penetrát” , a média kezébe adja felhasználásra.

Ja, és kell még rengeteg aranyhörcsög!

Barnás Ferenc: A kilencedik

A hatvanas évek hazai mélyszegénységének a nagyszerű kisplasztikája.

A nemrég elhunyt Borbély Szilárd Nincstelenek c. könyvét lehetne mellérendelni(nyilván egyebet is), amelyik ugyan később íródott, de hasonló vezetőfonál mentén írja le a kort a társadalmat és a benne élőket, megélőket egy család gyerekének a látószögéből.

Nem az összehasonlítgatás a célom a két könyv között, bár vannak közös elemek mint például az ideszármazott anya, az iskolás évek kiközösítettsége stb…

Jól sikerült nyelvezetű könyv, lévén a gyereknarráció nem akar egy csikorgós felnőttképzelettel gyerekivé erőltetett hangzás és stílus lenni, hanem olvashatóan, néhány jó nyelvi eszközzel  válik gyereki meséléssé.

Mégis úgy adja vissza a gyermeki szorongást, hogy sikerül az olvasót visszarepíteni a saját, nem feltétlenül így és ilyenformán, de valamiképpen megélt szorongásaiba.

Hülye egy világ volt, de csak ez volt, ezt lehetett utálni, de szeretni valót  is ebből lehetett meríteni.

Látszólag egyszerű, de pont ezzel a mesteri egyszerűséggel ható  mesélés erősen kidomborítja , hogy az ilyen mérvű szegénység párosulva a kilátástalansággal, hogyan torzítja el a tudatot, a lelket, a világos iránymutatás hiányában,  az érzelmek érthetetlensége kusza lavinaként  árad, a bűn értelmezése a megértéshiány okán átcsap egy lopkodó de azzal mit kezdeni nem tudó értelmetlen kitörési kísérletbe .  Az egyforma napok, a szürke ködnehéz életteret, az ebben szerepeket betöltő uralkodó apa, megadó anya, meghatározott külső keretek a politikai irány és a nyíltan titkolt ájtatosság,  és az ezen szocializálódó,  az egymás közti pozíciókért megharcoló gyerekek, akik valamiféle kiskapukat keresnek,  ahol valamihez viszonyíthatják magukat, vagy éppen ami által kiléphetnek a zárt körből. Ilyenek a szégyen, az éhség, identitásválság, amolyan szertartásfélékbe  való menekülés. Az apa agresszív uralkodása, az anya vallást mankóként használó tehetetlensége, a gyerekek testi vagy szellemi hiátusai valamiféle válaszreakcióként funkcionálnak a beleszületett nyomorúságba.

Különös katarzisa nincs, inkább amolyan lezáratlan továbbélése a történetnek, hogy akkor minden megy tovább bár semmi utalás nincs rá, hogy akkor most lesz e otthoni verés, iskolai retorzió vagy bármiféle következmény ami  alaposan vagy éppen egyáltalán nem fordítana is bármit az eddigieken. Mintha lenne egyáltalán mód merre, hová fordulni…

Fekete István: Tüskevár

Kihagyhatatlan. Matula bácsi egy ikon. 

Nyugodtan olvasd újra, ha már kinőttél a kötelezőolvasós korból. Jó lesz.
Mit is tagadjam, már az elején transzba estem és ez a kellemes lebegő állapot egészen a könyv végéig ott tartott abban a jóleső nosztalgikus állapotban, ahol nem zavarhat meg semmi felnőttes tisztánlátás.(illetve de, csak nem hagytam eluralkodni) 
Amin nem tudott változtatni az idő sem, az a szolidáris szorítás Tutajosnak, hogy Kengyel legyen olyan jó és adja meg azt a négyest. Hogy a horgász és egyéb kalandorszerencse szegődjön a fiúk mellé. Hogy megkapják Matula bácsi elismerő biccentését vagy félmosolyát. Hogy István bácsi hátba veregesse őket szeretete jeléül és Náncsi néni gondoskodása ne essen túlzásokba… 
Aztán a mostani szemem felfedezte a csodanyelvezetet, a huncut humort és a karakteres szereplők tipizált körbevonalazását. Ez a felfedezés cseppet sem távolította el a rajongásomat a történettől, annak ellenére, hogy egy kompetenciavizsgálat keretében nyilván fennakadnánk egy pc euro- konformitást szűrő vizsgálaton. 
A Ladó szülők az urbanisztikus, mérnökien kiszámított polgárságukkal, Piri mama az ezt kompenzáló tyúkanyóskodásával, Pondoray néni a józsefattilai utánérzetű városiszegénységével, a Tanítók így nagy T-vel , István bácsi a maga patriarchális életfilozófiájával, nagyhangúan morózus, de a felszín alatti jóember természetével, Náncsi néni a főztjét a büszkeségpajzsára tűző, szeretni valóan gondoskodó vidékiségét fegyverként használva álmatulafóbiája ellen és a számomra Ikon Matula bácsi, a lakonikus nyugalmat, de egyszavú magabiztosságot árasztó, óvón terelgető tanítgatásaival, a fiúk naivan botladozó kalandorkíváncsi gyermekségből átforduló magabiztossá szilárduló öntudatukkal együtt részévé váltak az emlékeimnek . 
Szerelem ez, örök szerelem.

Agatha Christie: Gloriett a hullának

Előre kimódolt krimiírói szándékból meg kell ölni játékból a hullajelöltet, de valaki nem tud normálisan játszani és halál komolyan veszi a forgatókönyvet. Hát persze, hogy az a gyilkos, aki kell hogy legyen statisztikailag. És persze, hogy Ő gyanú felett áll. És persze, hogy Poirot az, akinek ez egyedül egyértelmű. És persze, hogy van értelme a címnek. És persze ez csak a végén válik világossá. És persze, hogy olvasás közben lassacskán emlékeztem rá, de persze hogy így is bírtam a jó kis sztorit és a jó kis következtetéseket.  

Bereményi Géza: Vadnai Bébi

Ez egy szerelmes regény, háborús regény, családregény,. alighanem  jó könyv. 

A túlnarratizálása (vagy tán a valódiságuk) miatt kicsit elnagyoltak a figurák, inkább a történet kerete, háttere az, ami megelevenedik, de az is az éjszakai alakokhoz társított közhelyképzetek felerősödése miatt. Igaz ezt Bereményi zsenije hívja elő olvasás közben, de nekem erősen hiányzik hozzá az élőkép vizuális támogatása, vagy csak annyira puritán eszközökkel is képes kiváltani a nagydolgokról egy lényeglátó miniatűrt, hogy azt képtelen vagyok egésznek elhinni, pedig tényleg kerek mind a szereplői által különbözően megélt szerelmi érzetek mind az identitáskereső darabosan titokbontó időutazás.

Vadnai Bébi a végzet asszonya …is lehetne, ha nem egy pesti hadiállapotok közti, a gyerekével a hozzá tartozó,  őt szerető vagy az ő rajongását eltűrő férfiak közt hánykolódó   filmfigura, a kezdetben kívánatos és egyben gyűlölt  szenvedélyeivel együtt elcseszett, majd idővel leharcolttá váló, lecsúszott karikatúra  lenne .

A sztori úgy mutatja be a hetvenes évek  Bereményisen* vetített arcát, hogy  Dobrovics, a barátja Doxa családi identitását keresi, mert felvetődött benne, hogy ők testvérek, miközben a maga  írói mikéntjét is kikaparja a saját ingatagságából Vadnai Éva, azaz Bébi szenvedélyviharait követve a harmincas majd a  háborús évektől a regénybeli idő napjaiig. Mondhatni jellemzően meghatározó éjszakai életnek teret adó  nagyváros- pesti Moulin Rougetól a lepukkant-pesti presszókig.

*Mert azért ennek a világnak van egy jól felismerhető Bereményis dallama, amit leginkább filmjei, darabjai képkottái és persze Cseh Tamás tudott megénekelni.

Robert Galbraith: Kakukkszó

(Cormoran Strike 1.)

Gyorsan essünk át a  a kötelező mirőlszólon: Meghal egy szupermodell Lula Landry, mégpedig úgy ahogy egy médiafogyasztó azt elképzeli egy agyonsztárolt kokós szupermodellről, kiugrik a luxuslakásának az  erkélyéről.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott hetekig csámcsognak ra jta a bulvárlapok. megírják a sztorikat mindenféle képzelt vagy képzeleten felüli szemszögből, majd szép csendben unalomba fullad a hír.
Igen ám, de  a lány bátyja nem nyugszik bele, hogy öngyilkosságként zárják le az ügyet és felkeres egy magánnyomozót, hogy piszkálgassa meg kicsit a dolgot.  Pont jó embert talál meg, mert bár senki sem hiszi, hogy itt több van a dolog mögött, mint amit már szétszedtek a lapok, de az éppen anyagilag és magánéletileg is a padlón levő  Cormoran Strike a leszerelt afganisztáni veterán  kis vacillálás és lelkiismereti vívódás után elvállalja az ügyet. Innen aztán egy igazán jó krimi indul.

Drukkoltam Rowlingnak, hogy jó legyen a könyve, mert szeretném, ha kimosná belőlem a Harry Potteren megtollasodott írónő képét.  Már az Átmeneti üresedéssel is meglepett, de az akkora váltás volt, hogy nem is tudtam hirtelen hová tenni, bár igazából  tetszett, csak úgy magáért. Már ott is eltekintettem az összehasonlítgatástól, úgyhogy most sem fogom, csak annyit, hogy , most aztán rendesen haverok lettünk.

Strike a magánkopó egy kicsit sem az a lucky batman,  inkább egy gyökértelenségben vergődő Marlowe  Vuki, de mégis a munkájában magabiztos és olyan  mindenekellenére pasis,  Robin a titkárnője meg kicsit ugyan  macskanő, de éppen csak annyira, hogy ne marveles  képregényfigura legyen, hanem mindig kézközeli  simogatnivalóan  kedves , de eszes  társ.  Klasszikus krimi stílusra  épített mai történet a karakteres főszereplőkkel. Nem sajnálta Rowling a szereplői karakterizálása közben a részleteket az olvasótól. Strike inkább egy jó eszű de rossz magánéletű  a férfiasnál egy gorillányival szőrösebb, féllábú és bumfordin pasi, Robin pedig  teljesen hihető  több mint titkárnőfigura,  egy hús-vér nő, aki nem a szőkeségétől, hanem a szolid rátermettségétől lesz vonzó.

Ha rajtam áll(na)  a megteremtett nyomozó figurája kapna még megbízást, mert maradt ebben elvarratlan szál, a két vezéralak előzményekben csak érintett magánéletével kapcsolatban.

(és tessék. aki kér, az meghallgattatik )

Robert Merle: Mesterségem a halál

Rudolf Lang egy bigott katolikus, de eléggé elborultan  fegyelmező, a gondolatokra is rátelepedő apai szigorral megvert családban nőtt fel. Belekódolta az apa, hogy miként lehet a szembenézést kiváltani egy felsőbb szintről kapott magyarázat és felelősség nélküli megváltással, paranccsal.  Ezt a labilitásban vergődő,  válasznélküliségből kifejlődő  valamiféle fogódzót kereső képzetet súlyosbította az adott társadalmi közegben uralkodó  kor  torz ideológiája.

Hamar, még kamaszként  bekerül a kérdés és kétség nélküli parancsuralmi katonaságba, ahol a feletteseinek is feltűnik, hogy mennyire szolgálatkészen követi az utasításokat, nem kérdőjelezi meg a parancsokat, a tisztesség nála a kifogás nélküli megfelelést jelenti. Az erkölcs számára kizárólag a saját rábízott feladatának a becsületes   és  teljes körű végrehajtását  takarja.  Az élete során a tipikus kisemberként is  ezt az elvet követi, mind a munkájában, mind a magánéletében,  tekintet nélkül a környezetében  létező embertársaihoz fűzhető humánus érzelmekre nézve .

A birodalmi ideológiát maradéktalanul magáénak tudja, mert így igazolni látszik a gyerekkorától végigkísérő ördögtől való félelemben a gonosz is,  akit  a zsidókban vél  felismerni  így semmi aggálya nincs azzal, hogy a kapott feladat éppen ennek az embercsoportnak a módszeres és nagy hatékonyságú kiirtása.  Nem rendíti meg az elhivatottságában sem a bajtársainak a halált, mint kiutat választó meghasonulása sem a felesége tükörállítása.

Egy fontos célja van, a legnagyobb precizitással és hűséggel helytállni a parancsnak  meg parancsnokának az utasítását és elvárását illetően.

Félelmetes precizitással és tárgyiassággal adja vissza Merle a lelki terror alatt fejlődő gyerek majd az elveihez és a parancsnokához hű, racionálisan eszmekövető tömegmészáros lágerparancsnok életrajz szerűen elmesélt beszámolóját.  Az olvasó meg nem érti, hogy ez hogyan működhetett, miért működhetett. Hol volt a morál? Pedig erre is választ ad a könyvbéli elbeszélés. Pont ilyen módon, mint ahogy Rudolf Lang kezelte a feladatot. Tisztességesen végrehajtotta a kapott parancsot. A miért nem az Ő dolga.

Hátborzongató mind a stílus, mind a tartalom. Pont mint a valóság, amit megmintáz.

„– Lang – mondta –, maga veszedelmes ember. A főfoglár felém fordította fejét és szigorú tekintetével végigmért. – És tudja, miért veszedelmes ember? – Nein, Herr Direktor. – Azért, mert tisztességes. Aranykeretes szemüvege villogott. Folytatta: – Minden tisztességes ember veszedelmes. Csak a söpredék veszélytelen. Főfoglár, tudja,miért van ez így? – Nein, Herr Direktor. – Főfoglár, szeretné tudni az okát? – Természetesen, Herr Direktor, szeretném tudni. – Mert a söpredék csupán érdekből cselekszik, egyszóval kicsinyesen.”

Dragomán György – Háy János – Parti Nagy Lajos – Tóth Krisztina: Expander

Talán Dragomán lóg ki a következő mondatomból, mert egy fél fehér király után nem mondhatom magam Dragomán olvasónak, de ettől az apró kicsinységtől eltekintve nyugodt szívvel állítom, hogy a négy író (költő) a klasszikus(kávéházi) tárcaírás műfajkereteit feszegetve, a mai olvasói igényeket nagyon is kielégítik. Kerek, ütős, aktuális de irodalmi színvonalú írások. Bár (itt újból meg kell jegyeznem a korrektség kedvéért, hogy DGY nem tartozik az általam ismert írók közé) az első történet láncot leszámítva elég magas elvárással kezdtem bele a válogatásba, azt kell mondjam (és itt már nem teszem margószélre Dragománt mint újhúst), hogy nem okoztak csalódást. Mindenki nagy biztonsággal azt adta, amiért megvettem ezt a kötetet. Parti Nagy a mavilági elmekontrasztikus paradoxációival, Háy az amikor én még kissrác voltam utánozhatatlajaival és Tóth Krisztina a szívemhez közeli léleksimogatóan emberi szervleirásaival. És most direkt a végére hagyva, hogy ilyenmódon hátba tudjam dicsérni a sorkezdő Dragománt, a boszorkányosan lüktető varázstörténetével. Felhívnám a figyelmet külön az írása hajbontogató kezdő és befejező kép párhuzamára. Jó (számomra) új írókat felfedezni,mert ilyenkor még minden írásfinomsága új felfedezés örömével hat a nyitottolvasói kiváncsiságomra.