Hazai Attila: A maximalista

Olyan hatással volt ez a kis kötet rám, amilyen már rég nem volt novellaolvasás alkalmával. Főleg nem ilyen sorozatosan. Meghökkentett. De nem úgy. Illetve de, csak nemvártan. Amolyan ezmegmiez-módon.

Minimál, de ütős. Baromi banális montázsok , mert azért az összepasszintott fordulatelemek szélei kényelmetlenül ugyan, de összeérnek, és ennek ellenére mégis végtelenül hétköznapi bagatellek, melyeknek lényegtelenségből megvastagított pillanatait kiemeli egy nagyzoomos képnézegetővel. És bár első látásra nem vársz nagy dobást, de váratlanul húz a tizenkilencre  lapot. Ettől összekavarodik a jól kiszámítható nyerési esély, aztán miután kikavarodunk a kiszámíthatatlanság katyvaszából, megnyugodva látjuk, hogy mégiscsak huszonegy jöt ki, csak valahogy a lapok sorrendje vagy mintázatai olyan furák.  Na jó, kimondom, groteszk, de mégsem kategorizálnám , mert mintha nem tudatos lenne ez a meghökkentő zavarfordulatokkal megpörgetett szövegforgó, mert éppen hogy mindenek ellenére baromi egyszerű szövegek ezek, de mégis. Talán a nyelvezet egyenessége (egyszerűsége) miatt érzem ezt, mert hát azt nem mondanám, hogy túl van bonyolítva, annak ellenére hogy nem hétköznapian szövi a mondandót. De még a mondandó is túlzás, mert hát csak úgy zajlanak a történések mondatról mondatra fordulva. Valami nemvárt logika folytán. Kiszámíthatatlanul átmozgatva a történetfolyamot, de mégis minimális figyelemeszköztárt igényelve az olvasótól, a sztorikimenetelt már-már kiszámíthatóan egyszerűen, ennek ellenére, fordulatosan. Fura, de jó. Nem azt adja , ami várható lenne egy abszurd novellától és mégis.  Csak másképp. Nem a végére teszi a hangsúlyt, mert azért az valami kis hétköznapi hepiendbe kényelmesül vele, bár nem hétköznapi módon, hanem ahogy eljut odáig, na az igen csak meghökkentő.  Mert (és itt lelövöm az egyik sztorit értsd spoiler, de nem ez a lényeg) hogy úgy legyen tartósan jó egy házasság, hogy a nászút előtt a reptéren egy teknős a friss férj fejére esik, aki attól elfelejt elmenni a nászútra, majd amikor eszébe juttatják, hogy neki most hol kellene lennie, azonnal korrigál és boldogan élnek amíg… A teki is jól van, csak kicsit megszigetelőszalagozzák a páncélját.

Amúgy viccesnek is mondhatnám, csak hát aprócska vagy nagyobbacska  (kis túlzással szólva) tragédiák során halad a sztori a megnyugtatóan egyszerű végbe . Olyan tragikomikus szituk de a rövidségük okán hirtelen vágásokkal cikcakkozva haladva a gyors befejezéshez. Nem úgy mint Örkény, á, dehogy, nem is tudom hogy jön ide, talán a rövidség és váratlanság okán, de azért mégsem, nem. egyáltalán nem, hanem mint … nem is tudnám hasonlítani.

Eléggé megosztó prózát hozott létre Hazai, mint ahogy minden egyéb is zavarba ejtő volt, amit az önmagának tragikusan rövidre szabott életében kifelé mutatva csinált. Nem is nagyon tudta a befogadóközeg elhelyezni, mert mindig ott a kétség, hogy akkor most zseni vagy ennyire amatőr. 

Na figyi. 

Úgy képzeld el a történeteit, mintha lenne az a kép, hogy Lucky Luke Jolly Jumper nevű lován  komótosan poroszkál a kaktuszligetben a lemenő napba és egyszer csak megbotlik a lova egy dinoszaurusz koponyában és egy kaktuszkupacka dől . Luke leesik,  a feje sajnálatos módon hozzácsapódik ahhoz az egyetlen sziklához, ami közel s távol egyedül található az egész környékben. A Daltonok megérzik, hogy valami szerencsés hír érkezik hamarosan és gondolják elé mennek. Lovon. Eközben Luke mellett megjelenik az első keselyű és éles csőrével elkezdi kopogtatni a kovbojkalapot,  a lova mindeközben semmit sem érzékelve, káromkodva szedegeti a lábába ment kaktusztüskéket. Szóval közelednek a Daltonok, Jolly Jumper magával van elfoglalva, Luke-ot éppen egy keselyű koponyalékeli. Mit ad az ég, Luke kissé megszédülve ugyan, de felpattan, , mert a kalap alatt természetesen munkavédelmi sisakot hord. Míg porolgatja az amerikai nagybácsitól kapott kockás tweed zakójáról a port, elgondolkodva fixírozza a keselyűt. Abban  a pillanatban érnek oda a Daltonok mialatt Luke egy francia séfet megszégyenítő mozdulattal kitekeri a keselyű nyakát, majd míg azt kedélyesen, sztorizgatva  megsütik nyárson, ellátja a lova sebeit. Aztán amikor elhangzott az utolsó történet is, elfogyott a keselyű szárnya is lóra kapnak és megnyugtató egymásra lövöldözések közepette mindenki megy a következő üldözéses jelenetbe, hogy azért az olvasó is megnyugodhasson, a világ csak pillanatokra fordul ki a sarkaiból, amúgy minden az, aminek látni szeretné.  Mármint amit elvár, hogy legyen. Kiszámítható és  kedélyesen megnyugtató. Egyfajta hepiend.

Ööö… nem . nem ilyen nyomin ír, hanem csak azt akartam érzékeltetni ilyen Hangyássysan, hogy váratlan, minimál kinézetű, de azért lokális szinten igenis valóságos tragédiákat felvázolóan, zavaros lólépésekkel haladva,  átlépve a szomorúságfaktort, egy teszkógazdaságos hepiendbe fordulva fejezi be … na, .érted!

Oké ebből nem jövök ki jól, úgyhogy csak annyi, hogy nekem bejött. Na heló!




(Köszi E a könyvet)