Kabdebó Lóránt: Orbán Ottó – Színpompás ostrom

Orbán Ottó  eléggé későn jutott el hozzám. De azt hiszem ez így volt helyén. (persze ez a saját hangjára vonatkozik, hiszen fordítókén ki ne ismerné, mint Ginsberg és Vonnegut magyar hangja) Tán még  a gyerekirodalom figyelői is ismerik a verseit, meséit. 

A művészet felfogása, érzékeny de pontos líráinak (nem csak a versei) közelkerüléséhez talán kellett bizonyos életidő ( nekem). Most, hogy  a magvető újraélesztette a tények és tanúk sorozatot végre egy nagyon klassz és széleskörű rálátást is kaphattam Orbán Ottóról, nem csak mint irodalmárról, hanem  emberről is. A nem túl hosszúra szabott és betegséggel súlyosbított életében elég hosszú  utat járt be a saját önkereső és köz-reflektív hangot hallató pályáján. A könyv majdnemhogy egy önfelidéző monológ, tele kérdésekkel, választ nem feltétlenül találó vagy ha igen, akkor nem kimondó  reflexiókkal. Nyilván a betegsége és az azzal való együttélés sokat mélyített, finomított a gondolkodásán, fókuszain. 
(Parti Nagy aggódott is a maga ironikus módján a műtéte miatt, nehogy eltalálja a sebész nála a szabolcska pontot:) 

Hogy mit is nyertem ebből a kötetből? Főleg azt, hogy a prózájára is érdemesebb lenne nagyobb hangsúlyt fektetnem. 

Meglehet én vagyok tájékozatlan az irodalmi élet olvasó-felhasználó szintű Orbáni szegmensében, de kicsit úgy tűnik, nem kap elég széleskörű, kellő hangsúlyon kezelt publicitást mostanság a munkássága. Talán ez a kötet változtat ezen.

...  mert ennyire a jelen ütőerén tartotta az ujját és a megérzett impulzust nem is hagyta szó nélkül:

A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról

az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is
jó időben született újszülöttek
egy új történet első mondatai
a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele
nem lettek sem azok sem ezek
rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból
rókaagyakba való eszmékkel
hogy a történelmet gólra játsszák
a vesztest pedig a legjobb sárba taposni
akkor legalább nem sokat pofázik
rendőrállamban nőttek föl
szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg
a népről meg azt hogy vasreszelék
melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba
a fiatalság mindig a menny küldötte
kivéve azt amikor nem
kivéve azt amikor az ördög megvakítja
hogy ne lásson mást a folyó vizében
csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus
Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz
az államgép rohad valami bűzlik
valami elveszett a vissza nem térő esély
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk
a szellem páncélja új a módszer a régi
ahogy a végkifejlet is
szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett
könyvlapok

Tán itt még hallható is a költő előadásában : 

 És mivel nekem mégiscsak egy postmodern (utálom ezt a szót ) költő, akkor legyen itt egy Pilinszkyről írott verse (az egyik kedvencem, mert olyan nagyon ráérzett)

A beteg Pilinszky

Hatszor olvasta föl nekem a Beszélgetések első oldalait,
és mindig ugyanazoknál a fordulatoknál sírta el magát;
lázasan ivott rá a gyógyszerre, aranyló rizlingködben élt
a csillagok áramtól vibráló drótkerítése közt,
mintha teremtő istenét Fjodor Mihajlovicsnak hívnák,
és ő lenne, fél lábán zoknival, a Félkegyelműje…
Ki tehetett volna érte már bármit is?
A hatvanas évek elején együtt kóboroltunk, Zoro és Huru:
megbénított sistergő verssora, a kazánból kicsapó gőz,
de démonian ártatlan, kiscserkész lénye is;
én táncoltam a nőkkel, ő megbabonázta őket,
aztán megrémült és üzent nekik, hogy belázasodott…
A hús egy marék hó, hát lavinaként mennydörög a mélybe,
nem tartja föl sem a verses zsindelytető, sem a hit vasbetonfala.