Bán Zsófia: Turul és dínó

Bán Zsófia esszéi nálam mindig odafigyelős kategóriák. Mint ahogy ez a könyve is, ahol a tőle megszokott (elvárt) színvonalon jár körül egy egy filmet, könyvet, képet vagy éppen társadalmi eseményt, folyamatot.

Szeretem a látásmódját, a kritikus, de nem szélsőséges szemléletét , a közérthető fogalmazását és a jó humorral interpretált tágabb világ és szűkebb valóságlátását.

Ez a kötet főleg a műfajteremtő tüntetéskritikáival hívta fel magára a figyelmemet, amiből egy kis ízelítőt adott egy könyvbemutatón a szerzői felolvasás alkalmával. Ott rögtön el is dőlt, hogy ez a kötet itt és most fontos, mert a viselt közelmúltból a mába cipelt formált, deformált hatásokat hordozva, megfigyelt és lejegyzett maradandó írásokat tartalmaz, ergo hazaviszem.

Hazahoztam, elolvastam, mind megettem, (jól)lakok vele.

Íme a címadó esszéből egy részlet:

Jó néhány éve egy gyerekpszichológus barátom mesélte: egyszer csak arra lett figyelmes, hogy szinte minden tinédzserkorú páciense ugyanarra a filmre, ugyanannak a filmnek az alakjaira, szereplőire hivatkozik, amikor az álmaihoz, a vágyaihoz, a belső világához vagy egyszerűen az énképéhez keres hasonlatokat, képeket. S mivel addig még nem látta e filmet, úgy döntött, nem tehet mást, elmegy és megnézi, hogy jobban megértse fiatal pácienseit, s közelebb kerüljön hozzájuk. Ez a film a Csillagok háborúja volt, s a bemutatása óta talán csak a Mátrixnak volt megközelítően ekkora hatása erre a korosztályra (az eggyel fiatalabbra pedig a Harry Potter-jelenség irodalmi és filmes változatának). S talán nem nehéz belátni, mi is volt az, ami ezekben a filmekben akkora erővel tudott hatni: a mítosz, egy erős mitikus világ, amely közösségi élménynyé, alternatív világgá s alternatív kultúrává tudott válni.

Ez a nem múló igény az, amit Hollywood már nagyon korán felismert, s többnyire ennek kielégítése vezeti a mai napig, amikor egy-egy szuperprodukciót készítenek elő. Pedig nem biztos, hogy mindnyájan olvasták Nietzsche A tragédia születése című opuszát, amelyben a szerző a mítoszkeresésről mint a modernizmus hiánybetegségéről ír:

Mi másra is vall a kielégületlen modern kultúra csillapíthatatlan történelmi szükséglete, mire, hogy számlálhatatlanul szedegeti össze, gyűjti maga köré a más kultúrákat, mire az önemésztő ismeretszomj, ugyan mire is, ha nem arra, hogy elhagyta őt a mítosz, hogy elvesztette mitikus hazáját, a mitikus anyaföldet? (Friedrich Nietzsche, A tragédia születése, ford. Kertész Imre, Budapest, Európa, 1986,) 

Szavai a kortárs kultúrára nézve talán érvényesebbek, mint valaha. Ha e mítoszok a kortárs kultúrának lokálisan nem állnak rendelkezésére, akkor az immár lokálissá vált globális mítoszokból merít. Ha nincsenek hazai „sárkányok”, akkor helyettük a globális „dinoszauruszok” fogják a kollektív képzeletet fogva tartani. Ám ha mégis akadnak hazaiak, akkor bizonyos történelmi konstellációkban – lásd például a rendszerváltással felszínre törő nemzeti identitás kérdését, és ennek gátlástalan politikai manipulálását – nagyobb hatást tudnak kifejteni a kollektív képzeletre, mint a globálisak. A kérdés csak az, hogy ki tematizálja a „sárkányokat”.